antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Ezt érzé minden szív most is, míg végtére Így szóllt az életet lehellő Citére: "Halandó szép nimfák! élő templomaim, Kikben temjéneznek hév indúlataim, Ti, kiknek szemében élet és kedv játszik, Orcátokon saját képvonásom látszik, Ti, kik lecsaljátok mennyből a vígságot, Hogy paradicsommá tégye e világot, Halandó nimfáim! lejöttem hozzátok, Hogy végezésemnek törvényjét halljátok. - Az az istenasszony, Citére, én vagyok, Akinek áldoznak szegények és nagyok, Ki előtt a király kihág trónusából, Büszke felségéből s bíbor ruhájából; Kit jóltévőjének szóllongat szívében A hideg vérű bőlcs kedvesse ölében, Ki jó órát tészek néha a vénnek is S a mindennek szűkét látó szegénynek is, Ki áldott békóban tartom a szíveket, S kedves áldozatra szoritom ezeket. Még a hiéna73 is, bár szeme szikrádzik, Foga vérbe fered, nékem megjuhádzik. Előttem a lajhár74friss játékot tészen, S e leglomhább állat vídám s virgonc lészen. Béborítom a nagy balénát75lángokba, S párt keres a fagyos grönlandi habokba. Béönthetem tüzem egy férgecskébe is, Bár kicsiny a szíve, s hideg a vére is. Sőt bogaracska nősz másik bogaracskán, Sok millió nemzik fiat egy fogacskán. Egyszóval, nincs állat, mellyben tűz nem érzik; Sőt ezt a nem mozgó plánták76is mind érzik; A pompás pálmának, a silány penésznek77 Fajtái mind az én híremmel tenyésznek. Én hozom az ifjú rózsát bíbor színbe És a liliomot tiszta muszelinbe; Hogy így lakadalmi öltözetben, szépen Fogadják el Zefir csókját mátkaképpen. Énáltalam élnek s magzanak mindenek, Nálam nélkűl minden dólgok kietlenek. Citére vagyok én: ti is mind esmértek; Bár szájjal titkoltok, de szívvel dícsértek. - Most pedig közzétek jöttem ollyan véggel, Hogy felváltsam a múlt lármát békességgel; Hogy kívánt örömöt hozzak le azoknak, Kik nyomorúságot képzelnek magoknak; És hogy a sok bút, bajt, panaszt eltérítsem, S köztetek hatalmam s nevem dicsőítsem.
73. A HIÉNA egy kegyetlen állat, mellyet soha tökélletesen meg nem szelídithetni. Irtózva kell olvasni, amiket erről az állatról írnak az útazók és természetvizsgálók; aki magyar olvasóim közzűl a hiénáról keveset vagy éppen semmit sem tud, ne múlassa el megolvasni, amit RAFF után felőle beszéll tiszteletes FÁBIÁN József úr a Természeti históriának (Veszprém, 1799. n. 8.) 497. és 498. lapján.
74. LAJHÁR, Főldi és Fábián elnevezések után az a minden állatok közt legtúnyább, legassúbb és legostobább négylábú állatocska, melly görögűl bradypus, deákúl ignavus vagy tardigradus, franciáúl paresseux, németül Faulthier, az amérikaiaknál pedig a maga sipitnya szavairól AI nevet visel. Minthogy ennek természetét is járatlan olvasóim magyar könyvből is megtanúlhatják, útasítom őket az említett Históriájára FÁBIÁN úrnak a 604-606. lap. Vessék egybe ezzel a FÖLDI jegyzését is, mellyet a Természeti Históriának (Pozsony. 1801. 8.) 55-dik lapján tészen, Blumenbach után. Megnézhetni Johann Friedrich BLUMENBACH'S Handbuch derNaturgeschichte. IV-te Auflage, Göttingen 1799. 8. Seite 72.
75. A BALÉNA legnagyobb neme a cethalaknak, sőt a legnagyobb állat a mi főldünk kerekségén; mert 10-15 öl van a hosszasága, s általjában van a teste százannyi temérdekségű, mint a mi ökreinké. Terem az északi és déli Óceánuson; legjelesben pedig az északi pólus felé hajló, kietlen Grönlandiának környékén. - Ennek is egész formáját, természetét és fogása módját megolvashatni Főldinél 108. és 109. lap., hosszasabban pedig Fábián Raffjának 589. lapjától egészen az 599. lapig.
76. Hogy a PLÁNTÁK is szaporodnak, s magvaikból hasonló fajtát tenyésztetnek, azt a paraszt ember is tudja. Hanem, hogy erre a tenyésztésre szintúgy a plántákban is hím és nősténynemet állított elő a természet, mint az élő állatokban, azt már nem tudja minden ember. A régi bőlcsek valamennyicskére sajdították ezt a dolgot; de világosan és határozottan legelőször MILLINGHTON nevű ánglus írt a plántáknak nembeli külömbségekről. Ő pedig élt a XVII-dik század végén. - A növevények nemzőrészei a virágban vagynak. Itt az én verseimnek megértésére elég ennyit tudni; hosszabban ennek fejtegetésébe ilyen helyen nem bocsátkozhatom.
77. A PÁLMA legelső és legszebb, nemesebb, pompásabb neme a plántáknak; a PENÉSZ pedig legutólsó s legsilányabb. Erről méltó lesz tanúlatlan olvasóimat a hely szűk vóltához képest megvilágosítani. Azt gondolja a természetet nem esmérő ember, hogy a penész csak valami rusnya por és pelyhes nyálkásság, melly a romlásnak és rothadásnak következése: holott mindaz, ami nekünk illyennek látszik, egynehány ezer apró plántákból öszvecsoportozott erdőcske, amellynek gyökerei, szárai, ágai, virági és magvai vagynak, s amellyet jó nagyító üvegen szemlélni kibeszélhetetlen gyönyörűség. Ha feketedni kezd, jele, hogy megérett, s már veszni tér. Többnyire hamar felnő (nyáron 1-2 óra alatt, ha nedvességet, meleget s rekedt levegőt kaphat), de némelly nemesi esztendőszámra is eltartnak. Van pedig, amint a természetírók számlálják, 15 faja, melly fajok közűl némellyiknek egyes szára van, némellyiknek ágas-bogas, hata tartós, kilence múlólag való. Nemi neve Linnénél mucor és tartozik a gombák rendjébe.
Elsőben is: a virágok az ember állapotjának gyarlóságát jelentik, mely, míg ifjan élünk, igaz hogy virágzik, mindazáltal majd-majd elhervad, leesik és ahonnét vette eredetét, a földben visszatérvén, eltapodtatik. A természet folyását vizsgáló bölcsek közt nem utolsó Plinius, a fák virágiról írja, hogy hét napig tartanak, s azután elhervadnak, elvesznek. Hasonlóképpen, az ember élete mintegy hét részre oszolván, igen rövid ideig tart a régi időkhez képest, holott kilencszáz esztendőkig is éltek emberek. Noha még ez is igen csekély, sőt semmi az angyalok idejéhez, annál is inkább az örökkévalósághoz képest, melyre nézve mondja vala koronás próféta Szent Dávid: Mille anni, sicut dieshesterna quae praeteriit. Hogy ezer esztendő is csak annyi Isten előtt, mint a tegnapi nap, mely elmúlt.
Nyilván terjeszti ezt az ember életének rövidségét előnkben Jób pátriárka, mondván: Az asszonytól született ember rövid ideig élvén, sok nyavalyákkal és másféle nyomorúságokkal telik bé; ki, mint a virág, kinyílik és elnyomattatik;fugit velut umbra; elfut, eltűnik, mint az árnyék, és soha azon állapotban meg nem marad. Ennek bővebb magyarázatját nem szükség fejtegetve előtökben terjeszteni, mert ki-ki tönnön maga tulajdon vagy felebarátja próbájával naponként tapasztalja, hanem az utolsó cikkel üt szeget fejemben, tudniillik, hogy mint az árnyék, eltűnik.
Mert ugyanis majd minden teremtett állat az embernek vesztére, halálára céloz. A levegőég dögleletességgel és büdös bűzivel; a víz elnyeléssel, megfojtással; a tűz égetéssel, emésztéssel; a föld omlással, temetéssel, sőt még a ludak is pesszegnek ellene, ugatnak az ebek, kergetik a méhek, csípdesik a szúnyogok, és alkalmatlankodnak a szemtelen legyek.
A fák virági, ha le nem csípettetnek is, vagy a dértől le nem szedettetnek, magok csekélységéből lehullanak; így az emberek, ha gyilkossan meg nem ölettetnek is, természetek szerént a bűnnek férgétől emésztetvén, hamar meghalnak. Nagyobb része pedig a virágoknak haszontalan és semmi gyümölcset nem hoz magával, hasonlóképpen nagyobb része az embernek, csöcsömős vagy kisded korában hal meg, más része ifjú és középkorban, és így igen kevesen érik el megért vénségeket. Noha ez semmit vagy igen keveset hoz a konyhára (amint szoktunk szólani), hogy valaki most sokáig vagy kevessé éljen, hanem bezzeg az az emberi gyarlóságnak nagy boldogtalansága, hogy nagyobb része férgesül s gyümölcstelenöl vész el, ahová célzott vala maga édes Üdvözéttőnk is, mondván: Multivocati, pauci electi. Sokan vannak a hivatalosok, kevesen a választottak.
A virágok napkeletre felnyílnak, napnyugotra pedig mintegy béhúnván szemeket, hervadozva összekapcsolódnak. Így az emberek is, ha a szerencsés napnak fényessége felderül s kedvek szerént szolgál, vásottsággal kiterjeszkednek, s mint a víz, kiöntődnek, kérkednek, tobzódnak és feslett életet élnek. Ellenbe, ha a szerencse fénye hunyódik, ha keserűségre hanyatlik és setét gyászban borul, háborognak, keseregnek, sírnak, szomorkodnak és majd csak el nem vesznek.
Másodszor: a virágok arra ösztönözik a keresztény embert, hogy tekélletessen éljen; ám, valamint a fának az igen hamar és felettébb sok virága gyakortább jele a gyümölcstelenségnek, úgy, akik még gyermekségekben hamar eszeskednek, végre megkábulnak vagy hamar elfogyván, vigasztalás nélkül szállanak koporsóban. Osztán üdvösséges oktatásunk lehet az is, hogy hirtelen sok kincsre, gazdagságra ne vágyódjunk, netalán a másvilágon amaz evangéliomi dúsgazdagsággal kényszeréttessünk szűkölködni, hallván: Fiam, jusson eszedbe, hogy elvetted javaidat a te életedben. Más az, hogy erről nyilván szól az Isten lelke bölcs Salamon által:Substantia festinataminuetur, hogy a sietséggel gyűjtött marha, kincs, pénz és gazdagság megkevesedik és hamar elfogy (mint a fának bő virága), amely pedig aprónként gyűjtetik kézzel, azaz igaz munkás fáradsággal, megsokasodik, és az Úr áldásával sikeres állandósága lészen.
Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi ragyogás – ez a tisztán szétcsurgó, sűrű arany a levegőben –, akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem – miután Boldogasszony hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat – végre gyönyörű lakodalmat csaptak, és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi beszámoló, és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére – most lám, érett, nagy gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon, és olyan illattal töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít, mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.
A tömjénhez, amely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület homályos folyosóin, főképpen azon keskeny és szűk úton, mely a zárdatemplomtól a refektórium* ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt. Ó, álmos, homályos kora reggeleken milyen otthontalanul szokott elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé meg a mosogatóüst szagával, mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik – mikor a hosszú misétől elcsigázva, kiéhezve és kissé bódultan az életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától, néma vánszorgásban elvonulnak arra.
Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja és a templomcsarnoké, hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek, meg a bejáró növendékek is önként. Ezekre ugyan nem kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni magukat az osztályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba surrannak is be a végére, már evangéliumra,* s néhány csepp szenteltvízzel érintették csak a huncut homlokukat – borzongva, felületesen és profánul* – sebtiben. De a kék egyenruhás bentlakók ilyenkor beszívhatják egy pillanat felére azt a friss, boldog „világi” illatot, mely a külső levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az „élet”, amilyennek valaha ösmerték – tavaly vagy tavalyelőtt, mikor még otthon, valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket, pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat, és már „igazi” kávé illatozott az asztalon, aztán könyvestáskával siettek végig a világos, napos utcán, kiabáltak a fiúkra, vagy vicogva könyökön taszigálták egymást, s közben látták Marit a nagy piaci kosárral, amint bevásárolni megy az ebédhez … Igen, itt is, a templomajtóban is lehet látni Marikat kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett kalapú kisdiákot azok közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban, és a papi konviktusba* akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró társnőket is, e boldogokat, kik szüleik házából járnak a zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ösmernek, mert az osztályban külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat, és a közlekedés e világiakkal jóformán tilos nekik, csak a „felebaráti szeretet” követelte szívességekből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva, gúnyos és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is tiszteletet keltő – idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális rendje, életük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik, mint a papnőket, beavatottakat – de csak azért is összevihognak.
Gyönyörű szép május éjjel, fáj a szívem nékem, Elmerült az üdvösségem valaki szemében. Ha ez a szem rám ragyogna, szép májusi éjben, Minden csillag lehullana s ő ragyogna nékem.
Kész a világ, Feszült, ünnepi várás Tereng felette. Halotti csend. Csak néha néha Sóhajt az Isten lelke.
Kimérve minden pálya Megtöltve minden lélek-lámpa, Ahol csak úr a lét… De jaj, sötét van, Mélységes iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék Némán zokogva kering utjain, S csak egyet tud és egyet érez… …Most váratlanul vágyon megvonaglik és felzug Istenéhez: Betelt az idő! Sugarat, fényt, szint adj nekünk, Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet! Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet Legyen világosság!…
És ismétlik mindig erősebben A felviharzott étheren keresztül És felharsan az egek harsonája S a végtelennek zsolozsmája zendül Zsibongva, zsongva…
Mily Ceres önti őket folyton-folyvást, Egyre pompásabb, színesebb seregben, Nő-gyümölcsök tobzódó sokaságát Szegény világunkra ki szabadítja? A legbusásabb délolasz piactér, A Conca d’oro öble nem pazarlóbb Citrom-narancs-datolyavíziókban, Mint ez a fülledt május-esti utca, Kibomló lányok illatait ontván S idomait ringatván véghetetlen Bő áradásban, a bolondulásig Éhes-szomjúhozó érzékeimnek, Hogy e bőség észbontó sűrűjében, Mint bűvös kertbe tévedt gyatra tolvaj, Ki körték, meggyek, csattanó cseresznyék, Piros fürtök, barackok, rózsa-szilvák Tömkelegében kábán válogatván, Végtére tettenérten úgy menekszik, Hogy közülük egyet le nem szakított – Hova kapjak? Melyikhez folyamodjam?
– Istenség, e pompázatos gyümölcsök gazdája, válassz ki egyetlen egyet S szent áldomással tedd tulajdonommá, S én azzal immár holtomig beérem!
– Vagy, ha úgy véled, nem érdemelem meg, Hozzámvaló jóságod úgy mutasd ki, Hogy add nekem egyetlen éjszakáját Egy vérbő, tettrekész törökbasának!
Esik, esik, csak úgy magának. Két órája kopog a tetőm. A karcsú akácfürtök, mint bőrig ázott, első áldozós leányok összebújnak a magasban. Szemérmük szép rejtekhelye is látszik.
Elsistereg egy-egy villám is néha. Veszett fejjel a halálba rohan. A féltékenykedéseim cikáztak rajtam át így, még ifjan s bután, amikor minden szerelemben a világ elvesztésétől féltem.
Ma már nem féltek semmit és nem félek semmitől. Túl sok háború volt az életemben, túl sok álmatlan év és töredék-szerelem. Fonnyadoztak köröttem Budapest fái, de én az erdők tüdejével lélegeztem.
Ha múltamra gondolok, hány ilyen eső szakad! Hány apró láncszem Isten ujjai közül! S nemcsak a tetőmön kopognak, hanem a csontomon is. Halottaim fényes homlokán, amelyek mint a megállt órák, számonkérően néznek.
Esik, esik, csak úgy magának. Két órája kopog a tetőm. A karcsú akácfürtök, mint bőrig ázott, első áldozós leányok összebújnak a magasban. Szemérmük szép rejtekhelye is idelátszik.
Világfa csúcsán, világfa ágán, világot nézek szemem oldalján, egyik ág végén Nap forog körbe, más ágon Hold van, sarlója görbe. Fiastyúk kottyan, csirkéi kelnek csillag-tojásból, csillagok lesznek.
Világfa kinõ Föld köldökébül, az, ki alánéz, föld alá szédül, világfa csúcsán vér veri markom, ég boltozatját fél kézzel tartom...
Velekei József Lajos - Nagy Kristóf: Világfa - Gödöllő
Úgy fáj már minden, minden idebenn: A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj, Minden, mi általreszket szívemen, Legyen az ember, muzsika, vagy táj, Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat, S rejtekúton a szívembe talál, S álomba ringatja a kínokat, Elaltatja a multat, s a jövőt. Pedig be nehéz megtalálni már Az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat, Ördögpalánták ágaskodnak rajtok: Száraz kórók és keserű füvek, Minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton, És szent a szív, mely küldi őt ezen, S mely liliomok magvát hinti el Ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél, Mely liliomok messze magvát hozza, Magot, melyből a békesség kikél.
Ön se lett másból: madártojásból, s nem egy Dzsingisz kán, költő, de tisztán. Költése, Z. Z., változzon pénzzé, vajjá meg mézzé, makkegészséggé. Kapjon új szárnyat, szárnyához lábat, évet az évre kínnal ne mérne, gyöngyökön inkább járjon a friss láb. E dalos disztáv- iratot írta: sármány, pacsirta, csalogány, csóka, csúszka, rigóca, királyka, pintyke, búbos pityerke, szénfejü cinke, kékfejü cinke, bóbita-cinke s barátka cinke:
Már szól a tücsök, Újra megjelent, "Átvette csöndes birodalmát" Oly nesztelenül, mint a május, Virágzó almafák alatt.
Átvette birodalmát; Ez a királyság! A legszentebb és a legboldogabb. Miniszterei öreg almafák, Diófák benne a papok, Galagonyabokrok a katonái. Adója millió virágszirom, Magasból mélybe pergő. Polgára minden fűszál, falevél, Polgárjoga: a csend, Alkotmánya: teljes testvériség. Zászlaja holdsugár És címere az ég, a csillagos.
Már szól a tücsök, Újra megjelent, Átvette csöndes birodalmát, Én is ez ország polgára vagyok, És semmi másé.
Üdvözlégy, Uram, Fejedelmem, Csendország királya, Tücsök! Hódoljon neked ez a költemény!
Sokféle különbséggel változó minéműségét vizsgálván e világnak, nemcsak amaz remete barlangoknak ragyogó címere és bennek lappangó s tekélletes életet élő szent embereknek fényes tüköre, eleven példája Szent nagy Antal, hanem még Mercurius Trismegistus is (ki a pogányságnak mintegy törvéntszabó Moysesse vala) azt az Istenség könyvének nevezte: Universum est liber Divinitatis. Nem is ok nélkül, mert természet szerént abból tanuljuk, abból ismérjük meg valamint Alkotónkat, Teremtőnket és annak bölcsességét, jóságát, mindenhatóságát és más egyéb isteni tulajdonságit, úgy ugyanazonból kölcsönözhetünk is magunknak néminémű világosságot és igazgató kormánt, mint kellessék tudniillik tekélletesen, jól és üdvösségessen élnünk.
Ez a könyv pedig oly könnyű magában, hogy abból akármely bárdolatlan és ostoba paraszt is fáradságos munka nélkül eleget tanulhat; eleget tanulhat nem csak a mély elméjű filozófus, hanem az egek forgását vizsgáló és az isteni bölcsességet bizonyos mértékkel fejtegető teológus is. Bezzeg sokat tanult vala ebből a könyvből első Remete Szent Pál pátriárka, aki végbúcsúját vévén a hiúságoktól, inkább titkon rejtekben akara élni, hogy vagy így üdvösséges tudományának kívánatosb drága gyümölcsét tapasztalhatná, amint is ez, ez számláltatta az angyali dicsősb karok közé őtet.
Sokat dicsőséges seraficus Szent Ferenc, utolsó szükséget és evangéliomi s sokakat irtóztató szegénységet választván magának, aminthogy ez, ez serafimostatta meg, hogy így szóljak. Sokat tanult boldog Szent Ignác, aki lelki szemeinek csak egy felemelésével ilyen szókra fakada: Quam mihi sordet terra, cum coelum aspicio! Oh mely utálatos a föld hiúsága előttem, midőn az egeket vizsgálom és mindeneknek alkotóját, az Istent; sőt még Szent Pál apostolt is (hogy ezereket elhallgassak, kik ezen könyvnek tudományával, kiváltképpen való nagy szentséghez jutottak) rész szerént ezen ok vezette oly nagy szentségre, hogy még gyarlóságában érdemlett légyen a harmadik égben ragadtatni.
Ennek a könyvnek táblái az egek, levelei az éltető állatok, lineái az országok és tartományok, bötűi pedig minden teremtett állatok, és olvasója s tanulója önnön maga az Isten képére és hasonlatosságára alkottatott ember. S ezért is: Jussit et erectos ad sidera tollere vultus (amint a versszerző szól) más egyéb élő állatoknál különben egyenesen felemelkedve alkottatott, hogy ezt a könyvet annál könnyebben, annál szemesben olvashatná, vizsgálhatná.
Ez a könyv télben mintegy bététetettnek látszik, mert ugyanis télben setét barlangokban lappangnak a vadak; jég alatt, mély örvényekben a halak; a barmok az istállókban, a madarak a sűrű gallyak között, avagy is a föld hasadékiban, sőt még a pázsitos füvek is a jó illatú virágokkal vastag hóval palástoltatnak bé, az emberek pedig titkos meleg kamarájokban rejteznek.
Szent György hava nyitja ki ezt a könyvet, s talám ezért is neveztetik kikeletnek és mintegy kinyílásnak. De leggyönyörűségesben ez a mái napon kezdődő pünkösd hava mutatja ki bővséges gyümölcsének reménségével a fáknak illatozó virágit. Melyekből (más nyughatatlan elmefuttató fitogtatásoknak engedvén azokat az ajándék gyanánt osztogatott pünkösdi fákat) mi is kívánva kívánandó üdvösséges tudományt szedegethetünk lelkiképpen magunknak.
Május – boldog hó –, tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet, büntetlent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok hava; Mária hava és a kinyílott virágoké; Mária hava, a dicsőséges, örökös Menyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária – boldogságos Szűz Mária!
70. KELETSŐ vagy napkeletső; keleti vagy napkeleti. Így ejtik ezt néhol magyar hazánkban, és ítéletem szerént nagyon helyesen. Valamint ezekből: túl, innen, vég, hátúl, elől vagy elő, utól, közép s a többi ezen szók jönnek: túlsó,innenső, végső, hátúlsó, első, utolsó, középső s a többi úgy nem tudom, mi okon lehetne kicsúfolni azon helységeket, amellyeknél szokásban vagyon az északsó, napkeletső, délső,napnyugotsó terminatió? Kivált hogy a só és ső suffixumok mindég helyet jelentő szóhoz ragasztódnak.
71. FOSZFOR, görögül Phosphorus, deákúl Lucifer, magyarúl hajnalcsillag. Lásd az első könyvben.
72. CITÉRE, görögűl Cythere, deákúl Vénus, a szerelem istenasszonya, ki hattyúkon jár.
Ezt hírlelvén Fáma s több illyen formákat, Ismét zűrzavarba hozta a dámákat. Dorottya gondolván, hogy majd mellé állnak Ezek is, és feltett céljában szólgálnak: Nyúgovó vitézit ismét felzendíté, S holnapra egy újabb csatához készíté. Orsolyát, Rebekát s a több vezéreket Feleszelte, miként rendeljék népeket, S majd mikor az ifjú urak lefekszenek, Vélek s Carnevállal mitévők légyenek. - Mert már a hajnali kakasszó is hallott, Szőkűlt már a hideg setétség, s pitymallott. Megfordúlt a Göncöl szekere tengelye, S a késő álomnak eljött az ideje; A lankadt gavallér rikácsolt a torkán, Pislogott a dáma, mint a vén boszorkán.
De - midőn már éppen fekünni készűltek, Egy új tűneményen mindnyájan elhűltek. Amint a harmatos rózsákba őltözött Hajnal már feltetszett a csillagok között, S erőt vévén a már szendergő éjtszakán, Bésütött a szála keletső70 ablakán: A gyertyák nyomorúlt fényje halványodott, Tűkör, fal és edény öszverózsásodott. A gyönyörű Foszfor71ezüst világával Játszott a bíborba borúlt ég aljával, S a hó fejér egén elszórá azokat A ragyogó, kisded hajnalcsillagokat. Úgy tetszett, hogy mintha lassú zengzetek is Jöttek vólna onnan, - s valóba jöttek is; Mert egy-két perc múlva mindjárt a mennyei Karoknak hallattak érdes koncertjei, Mellyre az érzékenyszívek megolvadtak, Repestek a velők vagy elandalodtak. Örűlt minden lélek, s örömét mutatta, Örűlt, s örömének okát nem tudhatta. Már a főldi fénynél pompásabb világgal Borúlt el a szála s díszlett méltósággal, Már a fél-felébredt szellők által hozott Gángesi kellemes szagtól illatozott: Midőn egy tűndöklő felhő béhempereg, Gombolyagjain ül a szerelem-sereg. Maga a nyájason mosolygó Citére72 Űlvén diadalmi aranyszekerére, A hajnali pompás felhőből kiderűl, S előtte minden fény setétségbe merűl. Téjszín combján játszik nyilazó kis fija, Kinek szemén tűz van, száján ambrózia. A felhőnek, mintegy mennyei pázsitnak, Hajlásin friss rózsák és jácintok nyitnak, Mellyek Citerének egy mosolygására Teremnek a hattyúk lábának nyomára, S rajtok a tetszetes gráciák táncolnak, Midőn ezer apró szerelmek lantolnak. Édes ígézésnek, másnak nevezzem-é Azt, melly közönséges, és mind a két nemé, Mikor ők Citére eljöttét érezik, Sokan ezt hatodik érzésnek nevezik. Elég, hogy mind az öt érzés részt vesz ebben, Részt, és semmiben sem vesz érzékenyebben.
Az akkoriak is, mint manapság, a megújulás napját tartották május elsejében. Ekkor már zöld volt a határ. Zöldültek a fák, a legények éjszaka zöld májusfát aggattak a leányok kapuira. És még volt egy nagyon szép hagyomány, amit kár, hogy elhagytak: a májusi köszöntő. A népi szokás legszebbjei közé lehetett volna sorolni. Május hajnalán a cigány muzsikások hát nem éppen mindenkit, de rendszerint a gazdákat köszöntötték. Kora hajnalban arra ébredtek, hogy a cigányok muzsikáltak az ajtóban. Szép csöndben húzták:
Jólesik a bús szívnek, hogyha panaszolhat,
Ha a maga bujából másnak is adhat.
Ó én édes galambom, ó míly szeretlek,
Még éjszaka álmomba téged ölellek.
És mikor felébredek sehol sem lellek.
A másik májusról szóló nótát így hallottam:
Behintem útadat orgonavirággal,
Hogy május éjszakán azon menjél által.
Ne kössél koszorút gyönge ibolyából,
Jó lesz a síromra fehér orgonából.
Szeresd az ibolyát, ne bántsd a virágot,
Aki a májusról oly sok szépet álmod,
Valamikor én is májusról álmodtam,
Egy borongós őszi nap jött a valóságban.
Nyíló kis ibolyák, Istenem, de szépek,
Reszketős ajakkal májusról beszélnek.
Valamikor én is májusról beszéltem,
Tele volt a pohár, mégis hullt a könnyem.
Nem olyan sokból álló, de szép szokásai voltak őseinknek. És ha az ember összeszedi a sok aprólékot egy csomóba, akkor látja csak, hogy annak mindegyike valamiről beszél. A legtöbbje a tisztességről, becsületről és az illemről. Noha az csak szórakozás volt az akkori időben is.
A virágokból először a kék nefelejcs tetszett: azt a szép nevét külön is megszerettem, hogy olyan beszélgetős és hogy értelme van: szinte rászól az emberre vele, úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye, ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire jól hallottam, egész világosan, égszin hangját, néha meg én magam sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan nagyon vártam már, hogy tán a szivem szólt helyette vagy éppen a fülem: ilyenkor nem tudtam, képzelem-e vagy tényleg csalok, neki, a neve mondásával?... De még ha csalok is, nyugtattam meg magamat, az a kis segítség semmi, hiszen úgy szeretem; s dehogy felejtem, nem én, sohasem!
