AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Angus tök jól tartja magát, csak a haja lesz egyre fehérebb, de a mozgása mint a tizenöt évvel ezelőtti hazai magyar koncerten. Magyarországon egy hetvenéves láncdohányos rendszerint már a földben van, nem a színpadon kacsatáncol órákig, gitárt nyúzva. De azért olyan nagyon nem bánom, hogy már nem indulok utánuk Pozsonyba vagy Bécsbe.
mindenképp meg kell jegyezzem, hogy az Enslaved felemelkedését már a Mardraum / Monumension idején konkrétan látni lehetett. aztán a jöttek az Isa / Ruun párossal, kő kövön, fű füvön sem maradt. itt is a kvázi klasszikus, legtöbb időt együtt töltő felállás - Ivar, Grutle, Arve Isdal, Cato, Herbrand Larsen - alkotott.
szvsz az igazán félresikerült Vertebrae óta nem hibáztak. a némileg izzadtságszagú Axioma után a Riitiir csuklóból rántott tökéletes mestermunka, ezután érkezett eme album, aminek fel kellett nőnie az elődhöz, ugyanakkor hozzá kellett adnia az eddigi életműhöz; egyben alátámasztania a tényt, hogy az előd messze nem a véletlen furcsa összjátéka volt.
ezt a célt(?) az In Times tökéletesen hozza, itt nagyobb ívű, korábbi kísérletekre reflektáló, azokat kiegészítő, hangképeket vázoló és azokkal hangulatokból hangulatokba eső lemez. számomra roppant nagy élvezet, hogy teret adtak a progos, '70-es hatásaiknak is nem csak az átvezetőkben (tovább léptek a korábban a Beneath the Lights-on hallható hatásokhoz képest).
élvezet hallgatni a máig készült Enslaved kiadványok ismeretében is (pedig az E, Utgard, Heimdal hármas erősebb egyenként is).
hozzám a Sabbath csak későn jutott el, szólított meg. kérdés sem férhet hozzá, csak az Ozzys korszakról lehetett szó (Dio is remek arc, de a Heaven&Hell már egészen más műfaj).
gondolom a hozzáértők már tudják, hogy ez a bluesrockból származtatott power valami félúton jár az általunk heavy metalként és blues rockként ismert műfajok között - viszont 1969-70-ben ezek a műfajok - sőt általában véve: a műfajok - egyáltalán nem, vagy csak némileg jelzettek voltak.
» ezúton szeretném felhívni a topictársak figyelmét a legalább egy jó 10-12 éve készített, Brown Sabbath néven megjelent átdolgozásokra (ahol a funk és blues, jazz nagyobb szerepet kap, mint a kvintakkord).
kit érdekel, hogy a rögzítés pár órája alatt Ozzy félreintonálhatott, esetleg Bill némileg mellé üthetett? ugye, hogy felesleges ezen rágódni? ezeknek a tételeknek mai fejünkre is hatása van, ez a lényeg. van üzenet, ha a nyitott rá a hallgató (itt visszautalnék az első félmondatomra).
A kisstílű stockholmi bűnöző a meglovasított aranyrudakkal lelécel, és egészen a finn Lappföldre, az isten háta mögé szalad, hátha ott nyugta lesz, de téved, mert többen, köztük egy iszákos katonatiszt meg egy vénséges öregasszony nem hagynak neki békét. Nyúlfarknyi Rókafarknyi, de meglepően mókás mese, abszurd-fekete humorral.
Fredrik Backman - Az ember, akit Ovénak hívtak
Ha innen nézzük, akkor giccses klisék egymásra dobálva, ha meg amonnan, akkor meg egy tipikus skandináv depressziósan szívmelengető tragikomédia. Ideális filmalap, nem csoda, hogy két verzió is készült belőle, egyiket sem láttam amúgy.
Irene Solà - Énekelek, s táncot jár a hegy
Spanyol-katalán hegyvidék a helyszín, de nem sok köze a hasonló helyen játszódó Sárga eső-höz, bár halál meg elmúlás azért van itt is. Inkább egy mágikus realista ecsetvonásokkal felkent impresszionista festményke.
Miután meghallgattam a lemezt, elővettem Az álom fala mögött c. Lovecraft novellát, és (újra) elolvastam. Éééééés… ennyit akartam mondani. :D 8,5/10
(mivel Horzi úgy látom nem akar kirekesztődni, mégiscsak bevállalom helyette, hisz erre a lemezre nem kapásból bevésni a tízpertizet nyilvánvalóan égbekiáltó istenkáromlás, vagy sátánkáromlás)
A 97es Be Here Now lemeznek nagyon brit borítója volt, Endrének nem hiszem, hogy az tetszett volna. Viszont a 2000-es Standing on the Shoulder of Giants borítója tényleg szépre sikerült. A zene viszont nem sikerült valami jól, és akkor nagyon finoman fogalmaztam.
Ezt a Warlord-ot félig meghallgattam, pont az ilyenekről beszélek, amikor azt mondom, hogy a heavy metal bizonyos szegmenseiben mára uncsi tatametállá vált.
Ezt a lemezüket hallottam legelőször, 14 éves, kezdődő rockerként, csak annyit tudtam, hogy "ez egy híres metalzenekar és engem érdekel a metal" és tetszettek a gót betűk a borítón.
(Magáról a zenéről mi újat lehetne írni? Úttörő, zseniális, tízpertíz. Úgyhogy inkább egy kis személyes sztori.)
Csakhogy egy kalózkazettát sikerült vásárolnom, az Auto Foto Kft. (wtf?!) olyan volt, mint a Ring Kiadó csak kisebb volumenben.
Akkoriban (1999) lettem MHH-vásárló és az első betűtől az utolsóig kiolvastam. Már megvolt ez a kazetta, amikor belefutottam egy Paksi Endre interjúba (XY Akták lehetett), ahol a kedvenc lemezborítóiról is kérdezték. Két dolog a mai napig megmaradt: azt mondta, nagyon tetszik neki a legutóbbi Oasis (!) borítója és bármeddig el tudja nézegetni az első Black Sabbath borítóját a belőle áradó misztikum és titokzatosság miatt. Ekkor még a Live In Debrecen előtt voltunk, de ránéztem a kazettámra és arra is gondolhattam volna "cimbora kicsit elfáradt?" de csak csodálkoztam.
A kazettám:
Hosszú évekkel később szembesültem vele, hogy eredetileg a két oldal pont fordítva van és a mai napig nem szoktam meg, hogy nem az Evil Womannel indul a lemez.
Annyira nem rossz, mint amilyennek Paci írta, de nem is jó. Rég untam lemezt ennyire, a 35 perc minden pillanatát sajnáltam, hogy erre pazaroltam. Életem egyik legmegmagyarázhatatlanabb momentuma, hogy egyszer a kezemben tartottam egy nagyon leértékelt Fu Manchu CD-t (California Crossing), hogy én ezt akkor most megveszem. Azt hiszem, csak a zenevásárlás - akkor még - földöntúli öröme miatt történt ez, és végül is visszatettem, a józan ész győzedelmeskedett. Ilyen albumokat hallva tudom becsülni például a Kyusst, ami ugyanebben a zenei világban legalább valami izgalmasat, egyedit tudott létrehozni. Pedig, mint már sokszor írtam, a Kyuss sem az esetem. Persze sem a Fu Manchu, sem a Kyuss nem lenne, vagy nem olyan lenne, amilyen, ha nincs egy harmadik, vagyis legelső banda, amelyik alább következik. 10/5
Black Sabbath - Black Sabbath
Nem titok, már ezt is többször leírtam, 1970-ben születtem, egyidős vagyok tehát a heavy metallal. A metálhoz képest viszont én kibaszott jól tartom magam, pedig az hatalmas előnnyel indult, ugyanis amíg én az elején csak makogtam és bekakálgattam, addig a metál rögtön a születése pillanatában ereje teljében volt, és világuralomra tört. És el is érte azt. Az első Black Sabbathról tényleg nincs nagyon mit írni, ez maga a nulladik év nulladik napja, a történelem kezdete, a metálriffek, a mennydörgő dobütések létrejöttének pillanata. Lehet, hogy hard blues, lehet, hogy mai füllel túl száraz, túl kezdetleges a megvalósítás, igazából a lényege az, hogy itt négy ember valami olyat csinált, amit előttük soha senki. És ami még extrémebb és mellbevágóbb: utánuk sem tudta már soha senki ugyanígy csinálni. Pedig mennyien próbálkoztak. Vannak zenék, lemezek, amiket jobban szeretek, na de ha ez nem 10/10, akkor az egész imádott műfajom létjogosultságát megkérdőjelezném.
Volt az a dokusorozat a metál fejlődéséről és a Black Sabbath tagjai mind azt nyilatkozták benne, hogy ők nem heavy metal zenekar, hanem hard blues. Ezen az albumon ez tényleg teljesen hallatszik, nem csak a feldolgozásokon, hanem a saját dalokon is. Talán csak a címadó (és egyben műfajteremtő) dal a kivétel - pont ezért.
Egy újabb legendás hőskorszakbeli reveláció. Ilyenkor adja magát hogy a metal kezdetek is szóba kerüljenek. Mivel a 60-as évekbeli előzmények (The Yardbirds, The Kinks, The Who, Steppenwolf stb) után és mondjuk a következő BS atombomba a Paranoid előtt, talán az itteni Sabbath debut-on hallható N.I.B. határozta meg leginkább a metal később irányultságát, legalábbis az epikus doom szegmensét mindenképpen. Szóval ez az album kérem a metal forradalom szerves része, hallgassa mindenki ehhez illő tisztelettel.
Akkor én szerencsére a másik részében vagyok, és kurvaélet, hogy soha többé nem fogok mégegyszer egyetlen Kispál lemezt sem meghallgatni. (Semmi extra gyűlölködés, csupán a '90-es évek végén akkori barátnőm nonstop őket hallgatta és nekem az a másfél év egy életre elég volt.)
