AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Az usások zenéje kifejzetten változatos, és van egy fájdalmas-bús-melódiás hangulata az egésznek. Nem az a black-féle öngyilkos világfájdalmas, csak hangulatos. Sosem hallottam róluk, pedig 10+ éve léteznek, és kifejezetten tetszetős a zene. Ezért is jó youtube, mert előkerülnek olyan zenék, amikről amúgy az embernek fogalma sem lenne, pedig kár volna kihagyni.
Én úgy vettem rá jegyet, hogy végre hallhatom a szólódalai közül pár kedvencem élőben és semmi extra elvárás (max., hogy Maiden dalok ne legyenek), ezt simán hozta is, hangilag, előadásmódban, mindenhogy. Negatívum, hogy nálunk csak 90 perc körüli volt a buli és kimaradt a Hell No. Viszont meglepett a tömeg, nem is igyekeztünk benyomakodni a sátorba, a merch pult magasságában is jól szólt és nem kellett heringezni :)
Tökéletes kritika. Bár a Swansong már nem az "igazi" Carcass, de még mindig messze jobb, mint az akkor kortársak 90%-a, és a mai teljesítmények túlnyomó részét is űbereli.
Igen. Embertelen, mit dobol Giles, ha csak külön elkezdem őt hallgatni, az is önmagában egyfajta élmény. Pedig én aztán nem vagyok túl igényes ebből a szempontból, nem szokott érdekelni, ki mekkora tudású a maga hangszerén, a lényeg, hogy az összkép tetsszen. Viszont olvastam már olyannak a véleményét is, aki szerint Giles "szétdobolja" a dalokat, és pont emiatt nem szereti annyira ezt a lemezt. Ő tudja. Én mindenesetre mindjárt leellenőrzöm, ma éppen a hányadik helyen áll nálam.
Mindezekkel egyetértve én érzek kohéziót is az öt különböző karakterű zeneszám között, mégpedig a dob ritmizálása tartja egyben az egészet. A 21st Century Schizoid Man rondóforrmára épül közjátékokkal tarkítva, remek hangszerszólókkal, az Epitaph hőseposzi hangulatú, a Moonchild inkább az összhangrzatokra megy rá, folytatása megjelenik az Islands lemezen és Robert Fripp soundscape-eiben. Az In the Court of the Crimson King felfogható minioperának is. Ez a lemez a stílusának talán legfontosabb alapvetése.
Én az a fajta Carcass-rajongó vagyok, aki az első négy lemezt imádja, és bár rendre megpróbálkozik a Swansonggal, egy-két kicsit izgalmasabb daltól eltekintve nem tudta azt megszereretni, az újjáalakulós lemezek pedig úgy mentek el mellette, mint annak a rendje. Viszont az első 4 tényleg olyan, hogy minden egyes lemezzel hatalmas lépéseket tettek felfelé (ahogy az ötödikkel is tettek egy hatalmas lépést zeneileg, csak azzal épp a kiégés felé). A Symphonies ezen az úton az elején van még a történetnek (második album, 1989), de itt már mégis megtaláltak egy markáns, rendkívül groteszk dallamvilágot (Bill Steer!) úgy, hogy a hangzás is tökéletesen élvezhető összeszorított fogak nélkül is, szemben a Reek inkább zajkísérleti megközelítésétől. Magyarul itt már lehet hallani, hogy mit játszanak. És az pedig csupa izgalom. Rögtön a nyitó Reek Of Putrefaction, ami azóta is műsoron van sokszor, aztán a klasszikusan brit humorú Exhume To Consume, vagy az arcátlanul húzósan kezdődő Ruptured In Purulence, amit annak idején fel is dolgoztunk egy haverommal Amigára. Itt érdemes megemlékezni a zenéhez tökéletesen illeszkedő végletesen morbid, de szellemes dalszövegekről és borítókról, valamint a teljesen beteg dupla vokálokról amik mögött nem öncélú kamaszos baromkodás állt, hanem az ember puszta húsként történő kezelése és bemutatása (Jeff Walker és Bill Steer a már a nyolcvanas évektől vegetáriánus volt). Továbbá azt is érdekes, hogy ők már '87-ben H-ra hangolt gitárokkal játszottak, amire akkoriban nem tudom, hogy egyáltalán volt-e példa. Az első két lemezzel egy teljes műfajt teremtettek meg, ezernyi zenekar táplálkozott ezekből a zenékből.
Aztán később a zeneileg talán legerősebb Necroticismmel és mindenekelőtt a Heartworkkel mégegyszer megcsinálták ugyanezt a bravúrt egy másik műfajjal.
Én még 20 évesen sem értettem, kb. 10 évvel később esett le, hogy ez talán a világ legjobb lemeze. Nem úgy értem, hogy a kedvenc lemezem, hanem csak van néhány lemez, amibe egyszerűen nem lehet belekötni.
Nem értek hozzá, de a 21st Centuryval nem alázták meg az összes addigi jazz-zenekart?
Nekem csak két újabb kiadás van, ezért lehet, hogy a belső borítóban Bayer Zsoltról van egy rajz?
Tényleg vazze, az is volt, a tollboás projekt. Én nem hallottam abból semmit. De az TWO volt, az nem valaminek a rövidítése volt? TransWestite Orchestra vagy ilyesmi? :D
