Mindennek lehet kultúrája: A viselkedésnek, az állattartásnak, a nevelésnek, az írásnak, az olvasásnak, a vitának, a szexnek az evésnek az ivásnak stb. stb. Ezért ebben a topikban semmi nem off. Írhatsz bármiről, az sem baj, ha nem mindig kulturáltan.?;)) Reményeim szerint kialakul majd párbeszéd, vita, de szívesen látom a magányos farkasokat is.
Utánaolvastam, a Kiscelliről valóban írtál, méghozzá alighanem azért javasoltam a klubnak azt, hogy menjünk el oda. Szerencsés ötlet volt, mert mindenkinek tetszett!
Amúgy meg láttam a Koldusoperát, ahhoz képest, hogy a brechti színház kevésbé vonzó nekem, a darab tetszett, már amennyire így tetszhetett. Jó dalok, mozgalmas színpadkép, Kocsma Jenny szerepében Szulák Andrea, alig vártam, hogy ne csak megszólaljon, hanem énekeljen is. Azért elég randára volt sminkelve, szó ami szó, amit a jelmeze tovább tetézett.
Aztán még ezt megelőzően láttam a Szexpedíció című kétszemélyes darabot, Seress Zoltán és Hegyi Barbara párosával. Nem meglepő módon a nézők között alig akadt fiatal (értem ez alatt 20-30 éveseket), ahhoz, hogy ez a darab érthető legyen a maga módján, kell néhány évtized együttélés valakivel. Nagyon tipikus párkapcsolati problémákat feszeget, humorral, élccel, iróniával és öniróniával.
Egy szombati rádióműsorban interjút hallottam a Felsőlajosi Magánállatkert alapítójával és vezetőjével. Érdekes volt, és remélem, előbb-utóbb sort kerítek a meglátogatására is. Viszont hiányzik a legfőbb vonzerő, mert pár éve már nem lehet oroszlánt vagy tigrist simogatni, mármint a látogatóknak. Pedig ezek az állatok már hozzászoktak, mi több, el is várják, mert mindig emberek között voltak, és nem bánják, hogy foglalkoznak velük. Persze, nem mindig és nem mindenki! nos, ez kimarad, de remélem, azért lesz bőven nézegetnivaló.
A tegnapi délelőttöt a Kiscelli Múzeum meglátogatására fordítottunk, és ez nem volt elvesztegetett idő! A többesszám a nyugdíjasklubot jelenti. Már a kapu előtt egy szép nagy, de barátságos sárkányt láttunk, határozottan vendégszeretőnek tűnt. Tíz órára voltunk bejelentkezve, de előbb odaértünk, ezért alaposan szétnézhettünk a kertben, meg is tettük! A kerti a szobrokat nézegettem, volt Laokoon-szobor, kissé absztrakt stílusban, volt egy, a gyepen üldögélő fiatal lány, aki szemlátomást jól érezte magát, egy Szent Sebestyén, ő nem annyira, Kissé továbbmenve elgyönyörködtem a szocreál művészetében, egy férfi és egy női akt, mindkettő csakúgy duzzadt az egészségtől! A férfialak profilja engem az egykori papír húszforintoséra emlékeztetett, de lehet, hogy csak nosztalgiáztam. Még tovább menve a Bábszínház neonreklámját láttam, vajon hogy került ide? Aztáng egy dombormű, ami Guszev kapitány hőstettét örökítette meg, tekintet nélkül arra, hogy a kapitányt Illés Béla találta ki, de nagyon meggyőzően írta meg!
A bejárati ajtó előtt egy szép nagy, de igen eltökéltnek látszó kutya szobra állt, a másik oldalon pedig egy vizestányér, aminek a madarak is örülhettek. Amíg a vezetők előkerültek, elmehettünk a cégérek kiállítását megnézni, meg is tettük! Komolyan meglepődtem, mert azt hittem, a Kis Piszkos csak kitalált név a lebujokra, de igenis volt ilyen söröző! Látható volt még egy csomó lakatos cégére, a kedvencem egy habfiú volt, aki kulcsot tartott a kezében, a hátán pedig aprócska szárnyakat viselt, igaz, ez inkább a csikóhal uszonyára emlékeztetett.
Két csoportba rendeződtünk, és a vezetőnk nyomába eredtünk. Először a múzeum történetét ismertette, és ennek az épületnek igencsak kalandos története van. A terem sarkában észrevettem egy óraszerkezetet, alighanem egy templom toronyórája lehetett. Komoly munka lehetett felhúzni! Először a nyomdai berendezéseket szemlélhettük. A dátum miatt megörültem a Landerer és Heckenast-féle nyomdagépnek. Aki akarta a 12 pont másolatát is elvihette. A következő teremben igazi ritkaság fogadott minket, éspedig egy 1889-ből való digitális nyomdagép! Nem, nem számítógépes, de az igen-nem elven működő gép. Egy fiatalember roppant lelkesen ismertette, és ez jogos is volt, hiszen nagyon ötletes szerkezet, és ezt is egy magyar órás tervezte és készítette. Megnéztük, milyen is egy rézmetszőlemez, a fémbe vékony tűvel karcolták az ábrát. Mondani sem kell, hogy milyen biztos rajztudás kellett ehhez!
Ezután a pincébe tartottunk, ami egykoron borospince lehetett, hiszen Budán sok és jó szőlő termett, amiből kiváló bor készült. Aztán a szőlő kipusztult, viszont a pince maradt. Hűvös volt, és semmiféle dohszag nem érződött benne, remekül szellőzött. A falakon jó pár freskó volt, bizánci stílusban készült. A legjobban egy megragadó Krisztus-fej tetszett. A kilencvenes években készült, és ha már megfestették, ott is maradt!
A szép, kanyargós csigalépcsőn felmenve, az újabbkori történelmünk néhány érdekességében lehetett gyönyörködni. Meg is tettük! Volt ott mindenféle, bútorok, edények, és főleg sok és szépnél is szebb cserépkályhák, a hófehértől a mintázottig. Továbbá órák, asztali, álló, kandallóra való egyaránt. Csodás üvegpoharak, ha nekem kellene elmosogatni, alighanem kissé reszketne a kezem! Az ezüst tálcákat és poharakat legalább nem lehetett eltörni! Láttam két elég szép női szobrot, de a lelkesedésem a nullára zuhant, mert elolvastam, hogy ezek Hentzi szobrának mellékalakjai voltak, Ő volt az, aki Budáról lövette Pestet, aki a részletekre kiváncsi, olvassa el a Kőszívű erről szóló fejezetét. Az viszont csöndes mosolyra késztetett, hogy egy díszes oklevéltartót is láthattunk, ebben a március törvénytervezet másolata volt, Ferenc József kapta meg, képzelem, hogy örült neki! Még egy darabig elgyönyörködtünk a kiállított tárgyakban, de a vezetett séta ezzel ért véget. Én viszont úgy gondoltam, hogy ha már itt vagyok, akkor megnézem a két ideiglenes, nemsokára bezáró kiállítást, részint Mácsai István képeit, részint pedig a fővárosi kutyatartás történetét.
Mácsaival kezdem és megállapítottam, hogy ő Pest festője, még akkor is, ha egy-két képe Budán vagy Nagymaroson készült. Gyönyörködtem a kedvencem, az Oroszlán a gangon címűben. Aztán egy olyanban, ami egy pesti villamosmegállót ábrázolt, telefonfülkével, várakozókkal. Régi emlékeket idézett egy olyan festmény, amin egy falikút, és a hozzámadzagolt csirke látszott. egy képen konkrétan megnevezte a címet is, Pannónia utca 36. Gangos bérházak, az aszfalton áttörő virág, igaz, jó pár portré is, de azok engem nem nagyon érdekeltek. Annál jobban azok, ahol egy klasszikus festményt helyezett át pesti környezetbe, például Velazquez infánsnőit, akik kissé elveszettnek tűntek, ami nem túl meglepő. Brueghel vadászai nem nagyon zavartatták magukat, ahogy Giorgone: A vihar képének részvevői sem. Itt is hosszan nézegettem.
Aztán elszántam magam, és jöhettek a kutyák! Jó néhány kutyaszobor, illetve a róluk készült fényképek, Ilyen volt pl. az, ami a Vigadó téren áll. és sehogy nem hajlandó átengedni a labdáját, Kolodko Mihály egyik szobra, továbbá Colombo hadnagy kedvence. Jó néhány kutyakiállításról szóló plakát, kissé arrább olyan ebrendészeti értesítés, ami még az 1850-es évekből származik állatorvosi műszerek, kutyakozmetika hirdetése, ezek a hatvanas-hetvenes évekből származtak. Néhány kép a vakvezető, illetve rendőrkutyákról, itt hiányoltam a legismertebbet, Kántort. Egy szobában örömmel szemléltem a kiállított nippeket, ezek a giccs fogalmát mutatták be. Az egyik porcelánnak magamban kegyelmet kértem, mert akkorka volt, hogy a hüvelykujjam körmén kényelmesen elfért volna. Külön örömre szolgált, hogy az Ajtó című film egyik emblematikus jelentet is szerepelt, ebben a kemény nők egyik legkeményebbikének, Szeredás Emerencnek igyekeznek elmagyarázni, mi is a giccs, de ez nem nagyon sikerült! Fáradtan, de elégedetten távoztam.
Tegnap a csepeli Összetartozás házában két előadást hallgattam. Az elsőt Gyimesi Emese tartotta Szendrey Júliáról, illetve az ő írásairól, fordításairól, illetve az életéről. Mint kiderült, a koltói nászútról, no meg az utána lévő időkről, ezt gondosan megszerkesztve. A férje küldte el Jókainak, aki ezt némi átdolgozás-szelídítés után le is hozta a lapjában, az Életképekben. Később Júlia írt egy felszólítást a magyar hölgyekhez, amiben arra kéri őket, hogy eresszék el apjukat-fiukat-fivérüket-férjüket a háborúba. Azt viszont, hogy ez csöppet sem könnyű és egyszerű feladat, egy beszélyben (novellában) írta meg.
A szabadságharc bukása, illetve férje halála után sokáig hallgatott, vagy legalábbis nem jelentett meg semmit. Aztán egy Három rózsabimbó című verset publikált, ez a három fiáról szólt, Petőfi Zoltánról, illetve Horvát Árpádról és Attiláról. A negyedik, Ilonka, akkor még nem született meg. Az első két versszak egyértelműen vallomás a férjéhez is.
A publikációt megnehezítette későbbi sógora, Gyulai Pál lesújtó véleménye az írónőkről, ezt csak kicsit finomította később, ám legyen, gyerekirodalom, fordítások csak-csak elmegy, no de más? Júlia talán ezért fordított Andersent, és egy olyan novellát (A kis köpeny története), amit Andersen stílusában írt. Az általa fordított könyvet dedikáltan elküldte Andersennek.
Örömmel tudtam meg, hogy ez a család, már ami a gyerekeket illeti, példásan összetartott, szerették egymást, és ezt időnként egyéni ajándékokkal bizonyították. Például anyjuk tiszteletére a három fiú kézírásos szerkesztett, Tarka lapok címmel, ebben verseket, leírásokat, tréfás szövegek olvashatók.
Miután Zoltán a nagybátyjához (István öcsémhez) költözött, sűrűn leveleztek, húsvétkor-pünkösdkor meg is látogatta Zoltán a Horvát családot. A gyerekek hazafias nevelésben részesültek, erről egy-két versük is tanúskodik.
Sajnos, egyik fiú sem élt sokáig. Petőfi Zoltán és Horvát Attila is tüdőbajban halt meg, Árpád pedig 32 éves korában öngyilkos lett. Legalább Ilona mentesült ez alól, 1859-ben született, és 1932-ben interjút készített vele Bródy Lili. Megkérdezte, hogy mire emlékszik vissza szívesen gyerekkorából. A válasz szerint a karácsonyestékre! Júlia szeretett és tudott is ajándékozni, és jól rendezte a karácsonyestéket. Írt egy kis mesét, amiben olyan érzékletesen írja le a pesti városház előtti piacot mind a hétköznapokon, mind a karácsony előtti időkben, hogy kedvem támadt arrafelé sétálni és nézelődni. Büszke volt arra, hogy az anyjának olyan könyve van, amit ő fordított!
A következő előadónknak, Pintér Zsófiának érdekes foglalkozása van, mert parfümőr! Jól érezhetően szerette a szakmáját, vagy inkább művészetét, és ennek keretében megpróbálta rekonstruálni az ún. Nemzeti illatot, amit 1846-ban alkottak meg. Igyekszem ezúttal rövidebbre fogni. Kezdte a Magyar királynő vizével. Erről nemrég hallottam az óbudai séta alkalmából, ezért most nem részletezem. Viszont figyelemre méltó, hogy ez 500 évig fennmaradt, majdnem változatlan formában. Érdekes módon a vége felé már férfiparfüm lett belőle. Az is érdekes, hogy az 1930-as évek volt a magyar parfümkészítés aranykora, annyira, hogy a francia parfümőrök kérték, hogy csatlakozhassanak hozzánk. Aztán szó esett bizonyos Obonyai Jánosról. aki szintén nem mindennapi életet élt. a szabadságharc idején tábori kórházat vezetett, és Kossuth háziorvosa volt. Hogy úszta meg a bukást követő megtorlásokat, nem derült ki. Már 1846-ban kiadott egy könyvet, Pipereasztal címmel, ebben szépészeti tanácsokat adott. Például azt, hogy tessék mosakodni! No meg óva intett a szintárkodóktól, mely szép kifejezés a csalókat, sarlatánokat illette. Nos, az említett nemzeti illatot próbálták újraalkotni. A felhasznált nyersanyagok megvannak ma is, vanília, szegfűszeg, rózsa, jázmin, cédrusolaj, no meg mósusz és ámbra. No de egyáltalán nem mindegy, hogy ezeket milyen adagokban keverik bele az alkoholba. Sőt az sem, hogy az illető alkohol hány fokos, és miből készítették! Az sem volt egyszerű, hogy az egykori mértékegységeket a maira számítsák át, de sikerült! A végére egész jól belejöttek.
Néhány illatszert nem annyira parfümként, inkább illatosítóként használtak, például kesztyűhöz vagy a szoknya-alsószoknya szegélyét díszítő csipkéhez. Ennek a házi készítését is leírja Obonyai, mi több takarékossági ötletei is voltak, például azt, hogy a felhasznált növényei anyagokat nem csak egyszer lehet hasznosítani. No meg azt is, hogy ha valakinek más az ízlése, csekély mértékben lehet változtatni az összetévőkön.
Megosztok még egy tetszetős kifejezést: Illatász = parfümőr.
Eddigre már nyolc óra lett, és lassacskán indulnunk kellett hazafelé.
A mai délelőtt jó észét a Nemzeti Múzeumban töltöttem, és merem állítani, megérte. Az egész múzeum túl nagy falat lenne számomra, ezért aztán arra a két kiállításra koncentráltam, ami a legjobban érdekelt. Ezek egyike a tarsolylemezek kiállítása volt. Az első emeleten található, és egy jurta formájúra alakított helyen néztem meg. Csak tompított világítás volt, de a vitrinekben jól láthatóak voltak a kiállított tárgyak. Hogy szépek voltak, az nem lepett meg. Az annál jobban, hogy milyen vékonyak. Magamban elismeréssel adóztam az egykori ötvös tudásának, de annak a régésznek is, aki ezeket épségben kiszabadította a föld alól. A teremőr, látva, hogy már másodszor járok körbe, a kezembe nyomott egy fényképes ismertető füzetet, onnan megismerhettem a történetüket, kissé bővebben, mint amit a kép alatti írásokból tudhattam meg. A következő teremben Yoko Ono kiállítása volt. Ez nem túlzottan érdekelt, de ezen át jutottam oda, ahová igyekeztem. Azért nem bántam meg, mert a maga módján érdekes volt. A sakkasztalon azért kicsit meglepődtem. Fehér asztal, két fehér szék, fehér padló, fehér sakkfigurák fehér mezőn. Ez aztán az egyenlőség! Viszont a figurák hagyományosak voltak. Könnyen lehet, hogy egy nagymester simán elboldogult volna vele, de a téren sakkozókat alighanem komoly zavarba ejtette volna.
Aztán átjutottam az engem jobban érdeklő helyre, és kapkodtam a fejem. Annyi minden volt, hogy képtelenség az összeset felsorolni, csak olyanokat említek, amit megragadt az emlékezetemben. A téma a világkiállításokon elért magyar sikerek voltak. Kezdődött az 1853-as londonival, ott épült fel a Kristálypalota. Régi, kedves ismerősként üdvözöltem Szinyei-Merse Pacsirtáját. Vele szemben egy Vitéz Dózsa György című képet láttam, ezen egy kopaszodó, nagyorrú hosszú szakállú, szúrós tekintetű férfi nézett szembe velem. Mindent tekintetbe véve, nem is hibáztathatom a zord hangulatáért. Egyébként a képet Madarász Viktor festette. Ha már nagy orról esik szó, láttam egy jó fametszet sorozatot Cyranóról.
Újabb ismerős következett, éspedig Kovács Margit bájos kerámiája, ami egy fonó lányt ábrázolt. A továbbiakban inkább az apróságokat nézegettem, például a porcelánszobrocskákat. Ezek jó része ismerős volt, Isten bocsá’ némelyik kissé túlcukrozottnak tűnt számomra. Ez nem vonatkozik egy kissé humorosra sikeredett pelikánra, no meg két, nagy odaadással tollászkodó kanalasgémre, ezekben hosszan gyönyörködtem. Elgyönyörködtem néhány aprócska kávéskannában is, egy szűken mért pohár kávé talán elfért volna benne, de szépnek szép volt! Akárcsak a mellettük látható vázák.
Aztán egy szépséges elefántcsont fuvolát láttam, ez állítólag Nagy Frigyesé volt, és Hadik András zsákmányolta. A piaristák adták kölcsön, olyan gyönyörű betűkkel írt leltáron szerepelt, hogy alig tudtam elolvasni. Mellette állt egy cimbalom, ha az előtte lévő oszlopon felemeltem a cimbalom ábráját, a hangját is hallhattam. Aztán egy mesterhegedűt, sajnos, ennek nem hallottam a hangját. Következő terem, itt a fizika volt a téma, szerepelt az Eötvös-féle torziós inga, no meg a Jedlik Ányos-féle dinamó is. A földalatti vasút királyi szerelvénye, ez persze mint modell. Aztán a néprajz következett, csodaszép cifraszűr, mellette egy táblán fokosok, egy rovásfa (egyelőre nem volt felróva rá semmi) nádarató eszközök, no meg kanászkürt. . A mézeskalácskészítő, faragott figurák is tetszettek, nem is beszélve egy sajtformáról! Félhold alakú volt, két részt kellett összeilleszteni. Megkóstoltam volna, ami ebből kikerült. A kijárat közelében újabb ismerősökre bukkantam, Unikum, Pick szalámi, Dreher sör, Globus konzerv.
Gondolom, az eddigiekből nyilvánvaló, hogy ez a kiállítás jó néhány másik múzeum állományából, szerencsés kézzel lett összeválogatva. Voltak itt tárgyak a Vendéglátóipari, az Unicum, a Mezőgazdasági múzeumból, de a Nemzeti Galériából is.
Szombaton egy olyan vetítést néztem végig, amiben Almásy László útját követi újra egy filmes csapat. Ami azt illeti, nagyon kicsi csapat. Jó volt látni, és még jobb volt beszélgetni a film készítőjével, aki szellemes ember, jól reagált a kérdésekre. Úgy kezdte, hogy a szereplő nem angol, nem beteg, és nem volt fasiszta. Gondolom, mindenki rájött, melyik, számtalan díjjal kitüntetett filmre gondolt az előadó. Nos, láthattuk a régi, szép és érdekes falfestményeket, amelyik a Szaharában vannak, és meglepő módon úszó embereket ábrázolnak. Vagy ötezer évvel ezelőtt igenis volt víz ott, nem is kevés!
A főhősnek olyan élete volt, ami igazán kalandos, volt pilóta, de főként utazó és felfedező, Abu Ramla, a Sivatag Atyja. Rajongott a sivatagért, és jól ismerte. Nem akarok az életéről hosszan írni, utána lehet nézni. Sajnos, a háború után őt is perbe fogták, de Germanus Gyula közbenjárására felmentették, és Ausztriába távozott. Azt tervezte, hogy fogadott hazájában, Egyiptomban fog élni, de sajnos, meghalt, mielőtt megtehette volna. A sírját a kilencvenes években a magyar repülősök szépen rendbehozták.
A végére igazi csemegét kaptunk, egy pár perces filmecskét, amiben egy bájos élőlény, a sivatagi róka játszotta a főszerepet. A semmi kellős közepén vacsorát főztek, és a maradékot egy kicsivel távolabb tették le. Nemsokára megjelent a róka, egy darabig szaglálódott, majd úgy döntött, ez ehető. Ezért aztán egy darabot a szájába vett, és meglepő módon nem ette meg, hanem elásta a homokba. Egy második, harmadik, negyedik darabbal is így tett. Úgy látszik, ismerte azt a mondást, miszerint több nap, mint kolbász! Erről jut eszembe, vajon mit vacsorázik egy (vagy több) magyar a Szaharában? Noná, hogy paprikás krumplit!
Még hosszan beszélgettünk, elég nehezen hagytuk abba, jól éreztük magunkat, no de egyszer minden jónak vége szakad.
A mai nap jó részét intenzív kulturálódással töltöttem. Megnéztem a Gombold újra! kiállítást az Óbuda Múzeumban. A helyszínen az is kiderült, hogy az Idegenvezetők Napja alkalmából egy óbudai sétára is van lehetősége, persze hogy azt sem hagytam ki. Kezdem a kiállítással. Egy tábláról megtudtam, hogy valami gombféleséget már a bronzkorban használtak, de általánosan, csak a X-XI. században terjedt el. Akkor is inkább valamiféle ruhadísznek alkalmazták, és nem praktikus használati tárgynak. Az anyaga rendkívül sokféle lehetett, és volt is. Fa, állat szarva, textil, fém, üveg, kókuszdió, kagyló, porcelán, elefántcsont, teknőspáncél, nemesfémek egyaránt. Mindegyiket láthattuk is. Az ékszerként ható gombokra is jó néhány példát láttam, ezüst, monogramos kézelőgomb, hozzáillő nyakkendőtűvel, gyászruhán viselt oxidált ezüst gombok, szintén hozzáillő brossal. Megszemléltem a díszmagyarhoz tervezett összeállítást, egymáshoz illő ezüstgomb, mentecsat, de még boglár is. A Zsolnay gyár pedig porcelángombokat is gyártott, ezekhez viszont csinos napernyő fogantyúkat mellékeltek. Ismerősebb terepre értem, mert jó néhány cérnagombot szemlélhettem, takarosan papírra felvarrva. Aztán ismerősként köszöntöttem a behúzott gombokat is, egykoron nagyon divatosak voltak. A hozzá való, elég egyszerű berendezést is megnéztem. Továbbá a hatvanas-hetvenes évek ballonkabátját, a Trapper farmer plakátját, az iskolaköpenyeket is, ez utóbbiból legombolható ujjút is láttam. Továbbá egy, ebből a korból származó játékmackót, szénával kitömve, gombszemmel, az orra-szája pedig rá volt varrva. Ami a fémgombokat illeti, a tömeggyártást nagy részben a katonaság vette igénybe. Meglepődtem, mert az egyiken a szentkorona volt látható. Maga a gombgyár hadiüzemnek számított, hiszen a seregnek szállítottak. Azért az meglepett, hogy a Légügyi hivatalnak is külön gombokat készítettek.
Nagyon megörültem a cipőgombolónak, erről mindig csak olvastam, de látni most láttam először. Olyan magas szárú cipő mellett, hogy ehhez kellett is a segítség!
Felfedeztem egy, az emeletre vivő lépcsőt, fel is mentem, és milyen jól tettem! Szintén pár szoba, de csodálatos játékkiállítás, alig tudtam otthagyni. Csak a legérdekesebbeket sorolom. Babák minden tételben és nagyságban, egyikük-másikuk műanyagból, és ha én ezt kapom meg, hogy játsszak vele, alighanem bebújok az ágy alá. De a legtöbb csinos, porcelánfejű, elegánsan felöltöztetve, csodásan fésülve. Itt is volt kedvencem, éspedig egy arasznyi nagyságú pólyásbaba. Mellettük egy vitrinre való játékmackó, mindenféle színben és méretben. Nem is ez késztetett sóhajtozásra, hanem a szebbnél szebb bababútorok. Konyha, amiben egy olyan tűzhelyet láthattam, amin még kályhacső is volt, továbbá telirakva méretben hozzáillő edénnyel, lábas, fazék, kuglófsütő, tepsi, tésztaszűrő, krumplinyomó, kávédaráló. A mellette lévőben ugyanaz, de az ötvenes évekből, itt olyan konyhaasztal is volt, amihez kihúzható gyúródeszka, pluszt sodrófa is volt. Nem is beszélve az éthordóról, meg a vizeskannáról! Majdnem azt kiáltottam, hogy azonnal nyissák ki a tárlót, mert játszani akarok! Most! Aztán persze nem tettem. Viszont továbbmenve egy hálószobát csodálhattam meg, szépen faragott ágy, öltözőtükör, szekrény, asztal, két fotel. Egy másik szobában kétajtós szekrény, akasztós és rakodós résszel, mindkettőben ruhák, illetve ágynemű. Volt ágy is, az alatt is fiók!
Az órámra néztem, és megállapítottam, hogy 11 óra, indul a séta. Nagyot sóhajtva váltam meg a helytől, és indultam sétálni. A legnagyobb létszám 25 volt, majdnem annyian is voltunk. A séta kifejezést nem kell szó szerint venni, mert jártunk is, de minden érdekesebb helyen hosszan ácsorogtunk, és hallgattuk a vezetőnk szavait. Érdemes is volt rá figyelni, mert sok érdekességet mondott el Óbuda múltjáról. Sajnos, nem jegyzeteltem, ezért csak röviden ismertetem a hallottakat. Elsőnek egy pincébe mentünk le, ott középkori falakt szemlélhettünk, a legrégibb még Orseolo Péter idejéből származik. Megtudtuk, hogy Óbuda sokat köszönhet Piast Erzsébetnek (Róbert Károly felesége, illetve Nagy Lajos anyja), mert ő kapta meg Óbudát birtokul, ő szedte az adókat, és ezt jól használta fel. Például klarissza kolostort épített, ahol a nemes hölgyek egyféle iskolába járhattak, a hozományukat is náluk helyezték letétbe. Ha a növendék kikerült onnan, némi levonás után visszakapta a pénzét. Ami azt illeti, volt is mit tanulniuk! Piast Erzsébet szervezte meg a visegrádi találkozót, itt naponta 4000 kenyér és 150 hordó bor fogyott el. Rendezvényszervező legyen a talpán, aki ezt megoldja! Templomromok vannak a Sipos vendéglő alatt is, de lévén az magánterület, nem mehettünk be, amit sajnáltam. Az iskola kertjében is vannak építmények, pontosabban a maradékaik, de hasonló okból csak kívülről szemlélhettük meg. A vezetőnk szerint őt Óbuda Don Quijotéjének szokták nevezni, mert nem adta fel, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. Az iskola kerítésére azonban képek voltak kifüggesztve (ezt is ő járta ki). Ezek közül a kedvencem egy házioltárról készült kép volt, ez is Piast Erzsébeté volt, Kalandos úton került a New York-i Metropolitan Museumba, aki arra jár, ne mulassza el megnézni!
A séta után azon gondolkodtam, hogy megnézzem-e vagy sem a Vendéglátóipari Múzeumban a szusi kiállítást. Aztán rájöttem, hogy Óbudára oda-vissza három óra az utazás, ezért megragadtam a lehetőséget.
Még sosem kóstoltam szusit, és ezt most sem tehettem meg, (nem is baj), mert fényképeken, illetve maketteken szemlélhettem ezt az ételt. A legjobban egy fametszetű tekercskép tetszett, ezen az ételkészítés különböző szakaszait ábrázolták, Felnagyítva, közelebbről is meg lehetett szemlélni. Nagyon ötletes volt az is, hogy egy hasonló, halpiacot ábrázoló metszetet afféle rajzfilmnek dolgozták át. A szomszéd szobában egy szusi bár volt, ráültem az egyik, roppant kényelmetlen székre, és figyelni kezdtem a filmen dolgozó szakácsot. Elbűvölt a pontos, kecses mozgása, a makulátlan köpenye, amin semmiféle szennyeződés nem mert megtelepedni! Az is érdekes volt, hogy más halfajhoz más kést használt, hajszálvékonyra szelve a halat. Ha halat nem is, de egy csésze teát szívesen elfogadtam volna!
Addigra már eléggé elfáradtam, úgyhogy indultam hazafelé, fáradtan, de elégedetten!
A mai délelőtt jelentős részét az Operaházban töltöttük, a többesszám alatt klubunk 42 érdeklődő tagját értem. Idegenvezetést kértünk és kaptunk is. A főbejáraton mentünk be, a vezetőnk szívesen fogadott, és az első és praktikus felvilágosítása a ruhatár hollétére vonatkozott. Igaz, ruhatáros nem volt, de ez csöppet sem zavart senkit. Én is azt gondoltam, hogy itt a megfelelő alkalom, hogy ruhatáros lehessek az Operában. Egyébként maga a hely is figyelemre méltó volt, szépen faragott fa lambéria, a falon egy nagy, torzításmentes tükör. Rögtön meg is állapítottam,a hogy ebben a legnagyobb krinolint, és a legmagasabb kalapot viselő hölgy is megnézhette magát. A főlépcsőn mentünk fel a nézőtérre, szép vörös szőnyegen, úgy, ahogy illik. Az első emeleti lépcsőfordulón egy öltözőtükör és néhány női jelmez fogadott minket, no meg itt is két mellszobor, ezek egyike Erkelé volt. Az idegenvezetőnk szerint nagyon nem örült a szobornak, sem ennek, sem a ház előtt lévőnek. Ez utóbbinak Liszt sem, olyasmit mondott, hogy úgy ülnek ott, mint a portások. Nos, ő csak tudja…
A nézőtérre érkezve, mindenkit elbűvölt a belső tér. sötétvörös-arany falaival. Mint megtudtuk, az aranyozáshoz két kiló anyagot használtak fel, finom ecsettel hordták fel a faragásokra. Az ülések kényelmesek, és minden szék hátoldalán egy kis képernyő, ezen az operák szövege olvasható, magyarul, németül vagy angolul, tetszés szerint. A plafonon itt is freskók, no és ami a legjobban imponált, egy óriási csillár. Végre választ kaptam egy nyugtalanító kérdésre, mert megtudtam, hogy a csillárt évente kétszer fél óra alatt, óvatosan leeresztik, megtisztogatják, és kicserélik a kiégett izzókat. Aztán újabb félóra munkával visszahúzzák a helyére. Aztán megcsodálhattuk a királyi páholyt, persze csak kívülről. Ott ült Ferenc József, no meg bájos felesége. Ezzel kapcsolatban hallhattuk azt a kedves anekdotát. miszerint Ferenc Józseftől kellett engedélyt kérni a pesti Operaház megépítéséhez. Meg is engedte, azzal a kikötéssel, hogy nem lehet nagyobb, mint a bécsi Opera. A megnyitáskor aztán kifakadt: Nem nagyobb, de szebb! Ez a díszpáholy most is jeles közéleti szereplőknek és a vendégeiknek van fenntartva. Van egy külön páholy az Operaház igazgatójának is. Az egyik, átlagosnak mondható páholyba bekukkantottam, négy szék volt benne, ebből kettő elég kényelmes, a másik kettő viszont kissé magasabban és zártabban van, aki tudott, itt megpróbálhatott diszkréten szunyókálni. Amennyiben ez egy Wagner-opera esetén lehetséges…
Az is kiderült, hogy komoly gondot fordítottak a tűzvédelemre, több tonnás vasfüggönyt szereltek fel, amit tíz másodperc lehet leereszteni. Továbbmenve egy fogadószobába értünk, ez is a királyi vendégeknek volt fenntartva, külön lépcső vezetett ide az utcáról. Akkor használták, ha az illető nem akart nagy felhajtást, ezért nevezték el Inkognitó-szalonnak.
Az épületet Ybl Miklós tervezte, és nagy gondot fordított az összhangra. Nem csak magát az épületet, de a csillárokat, az ajtókat, sőt még a kilincseket is ő tervezte, hogy illjenek az épülethez. Megnézve egy függönyt, arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem a függönyzsinórt is. Ebben a teremben különböző színű márványoszlopok álltak. Arra törekedett, hogy a legtöbb anyag magyar legyen, de ezeket Olaszországból kellett hozatni.
Lassacskán az séta végére értünk, a vezetőnk várta a kérdéseket. Meg is kérdeztem, hogy vészelte át az épület a háborút? Szerencsére csak egy belövést kapott, az sem robban fel. A pincében pedig jó pár ott dolgozó, vagy a környéken lakó talált menedéket. A kísérőnk egyúttal figyelmünkbe ajánlotta a MÁV Északi Járműjavítót. ott is van vezetés, meg lehet nézni a díszlet, illetve jelmeztervezést is. Megfontolandó!
Többet is olvastam Máraitól, nekem is volt egy olyan érzésem, hogy piedesztálról beszél, mondjuk nem zavart. Van akitől nem zavar, biztos elfogult vagyok. Ami még úgy meg maradt nekem, az az elidegenedett lélek.
Vesztegzár a Grand Hotelben. Jó pár éve a Nemzetiben láttam, most meg a József Attilában, ha össze kéne hasonlítanom, ez jobban tetszett. Vagy jobban szórakoztatott. Önfeledt játéka volt az összes színésznek, szeretem, amikor ennyire lubickol valaki(k) a szerepben.
Könnyű, laza, vidám, humoros, pörgős, látványos jelmezek, klassz zene. Épp a zenekari árok előtt ültünk, csak kapkodtam a tekintetem, nem tudtam most a zenészekre pillantsak, vagy a bombatestű táncoslányokra, Signora Relli (Vándor Éva - biz 'isten tisztára úgy volt sminkelve, mint az idős Gina Lolo ) pompázatos Pillangókisasszony jelmezére, Quintus Konrád által megformált (ő volt egy hete a Márai dráma professzora) vicces és hízelkedő szállodaigazgatóra, vagy az ideiglenesen megözvegyült Szerednyey Bélára, aki szimultán udvarol két nőnek. És folytathatnám a sort, mindenki nagyon jó volt, eléggé abszurd, hogy a komolyság közelébe sem kerüljön.
Bevallom, a Kaland-ot sem nem olvastam, sem nem láttam. Máraitól az Egy polgár vallomásait, illetve a Kassai polgárokat olvastam. Az első önéletrajz, de sehogy nem tudtam összebékülni vele. Furcsállottam például azt, hogy egy szó sem esik a szüleiről, de a testvéréről sem, pedig a családi környezet fontos dolog az életben. Magamban rögtön módosítottam a címet: Egy egoista vallomásaira. A Kassai polgárok sem tetszett túlzottan, ott is a főhős felállt egy emelvényre, és úgy viselkedett, mint a saját szobra. Úgy tűnik, ez a szerző nem lesz a kedvencem, de attól még jó lehet! Legközelebb, ha könyvtárba megyek (ma voltam, úgyhogy négy hét múlva) akkor kihozom, mert ezek után szívesen elolvasnám.
A Járműjavítóban én is nem sokkal zárás előtt jártam, és nagyon tetszett. Akkor viszont arra koncentráltam, hogy hol is kell leszállnom a villamosról, így csak futólag nézegettem az épületeket., Viszont kár volt aggódnom, mert rögtön feltűnt egy mozdony, ezért aztán rájöttem, hogy jó helyen járok, a szó mindkét értelmében véve.
Az eltűnésekről pedig nem tudok, mi több, nem is akarok tudni, de abban a tolongásban egy-két ember hiánya biztos fel sem tűnt!
